Apró örömök

Eljött a várva-várt nap. Márc 23, a műtétem időpontja. Túl vagyunk rajta. Tulajdonképpen nagyon sok pozitív és negatív élménnyel gazdagodtam. Először is az altatás. Én amire emlékszem, hogy álmodtam, de nem bírok visszaemlékezni, hogy mit, másrészt mikor felkeltem egy zeneszám járt az eszemben... mivel a műtőben ment a rádió, valószínüleg ott hallhattam és úgy maradt benne a fejemben. Aztán az ébredés, állítólag már pár perce fent voltam ahhoz képest, mikortól nekem az első emlékképem van. Hmm... ja és elharaptam a számat (altatáskor), még mindig fáj. Aztán készült egy kép rólam, azt becsatolom, hogy megmaradjon emlékképp :)... persze ennyire nem éreztem magamat jól, pláne h a fájdalomtól kb majdnem b*sz*rtam :)

Aztán ma már itthon vagyok, pontosabban tegnap már hazaengedtek és most legális egy hét döglés következik, azaz szakdolgozatírás. Szeretném befejezni olyan csütörtök körül, hogy tudjam küldeni a konzulensemnek, jövőhéten kijavítom aztán köttetem. Aztán nagyon remélem, hogy a szar részén túl vagyunk. Őszintén, nagyon nehéz napjaim voltak, sőt az egész hónapom nagyon nehéz volt. A barátaimnak nagyon hálás vagyok. kivétel nélkül mindenkire számíthattam, függetlenül attól, hogy 240 km választ el bennünket.

...és a kollégák. Olyan szinten hatódtam meg, mint még soha. Egyrészt, hogy szórták az aggódó maileket, meg sms-eket, másrészt, hogy tegnap ezt készítették nekem:

Mi ez, ha nem egy igazi összetartó (baráti?) csapat?! Igazán szeretem őket, nemcsak kollégailag :)